Edzés egy életen át
Mindenki életében eljön az az idő, amikor képessé válunk önmagunkat kívülről is megvizsgálni. Ilyenkor, mégha rövid időre is, az egó és a valódi én elválik egymástól, mely állapot lehetővé teszi, hogy megválaszoljuk magunknak azokat a kérdéseket, melyekkel kevésbé foglalkozunk a mindennapokban.
Miért edzünk évtizedeken keresztül? Miért vállaljuk az edzésekkel, felkészülésekkel járó kihívásokat, az izzadtságot, a fáradtságot, a fájdalmat, vagy éppen a sérüléseket, a sikert és a kudarcot? Ezekre a kérdésekre keresem a választ az RCT Blog első bejegyzésében.
Minden kezdet nehéz. Vagy mégsem?
Ahogy az élet bármely területén, a harcművészettel vagy a küzdősporttal foglalkozó emberek is különbözőek. Sokfélék vagyunk, eltérő motivációs háttérrel. Most azonban kizárólag azokra a harcosokra gondolok, akik hozzánk hasonlóan az évtizedek alatt eggyé váltak az adott stílussal, a dojo, az edzőterem hangulatával, szellemi és fizikai síkon egyaránt.
Ne kívülről tűnjünk harcművésznek, hanem belülről váljunk azzá!
Csinálhatunk bármit az életben, az legyen mindig autentikus! Nem is volt nagyon más választása annak, aki a 90-es években látogatta meg valamelyik dojo-t. Az évek elmúltak, de a mai napig vissza tudom idézni az első edzéseim emlékét. Az utolsó helyen álltam az sorakozóknál (övfokozat alapján) és a küzdelem, az erőnlét vagy éppen a technikai részeknél is ennek megfelelően teljesítettem. Ugyanakkor – tudom kissé elfogult megjegyzés -, mindig is büszkeséggel töltött el, hogy a magyarországi Kempo egyik legmeghatározóbb klubjában (BVSC Kempo) ismertem meg a stílust.
Soha ne felejtsd el, hogy honnan jöttél és, hogy hova tartozol.
A Mesterek, a Közösség, az edzőterem nem csak identitást adtak, hanem komoly motivációt is. Kezdőként jelentős kihívás egy haladó tagság ritmusához, felkészültségi szintjéhez igazodni, de a Kempo egy olyan életet adott, amely akkor teljesen új volt számomra, de mégis azt éreztem, hogy megtaláltam valamit, amelyben minden tekintetben önmagam lehetek. Valamit, amely mindig is bennem volt és hiányzott az addigi életemből.
Kitartás vagy valami más?
A „kitartó” szó a legtöbb esetben egy külső szemlélő értékelésében jelenik meg és kevésbé használjuk önmagunk minősítésére. Általában olyan véleményekkel találkozhatunk, hogy „X” megérdemelte, amit elért, mert tényleg nagyon kitartó volt, de az nem sok esetben hangzik el, hogy képzeld sikerült elérnem, amit elterveztem, mert kitartó voltam. Vajon miért van ez így?
Ha egy másik ember évtizedeken keresztül végzett tevékenységét kellene értékelni, szinte mindenki szótárában megjelenne a „kitartás” szó, pedig valójában nem erről van szó. Véleményem szerint a kitartás nem más, mint egy tevékenység és az azt végző személy között szellemi szinten létrejött kapcsolat fizikai aktivitással történő fenntartásának képessége, ösztönző ereje.
Hiszek benne, hogy a képességeinket a születésünknél kapjuk meg, azokat fejleszteni tudjuk.
Csak abban lehetünk igazán kitartóak, amely tevékenységhez fűződő kapcsoltunkat mentális és fizikai szinten mindig is hordoztuk, mindig is bennünk volt. Amennyiben ezt elfogadjuk, akkor már nem feltétlenül beszélhetünk a klasszikus értelemben kitartásról, hanem sokkal inkább egy ÚT-ről, amely minden tekintetben a mienk. Nem hiszek abban, hogy létezik bármilyen jellegű tevékenység, amely anélkül okozna megelégedést a testnek és a léleknek, hogy ne lenne egy mélyebb szintű kapcsolatunk vele.
Így azonban már jobban érthető, hogy miért végzünk edzéseket évtizedeken keresztül.
